Az edukáció hiánya

Mint ahogy sok más dologra is, a társasházi közös tulajdonnal való személyes kapcsolatra is valójában az élet tanított meg. Sosem mondta el ugyanis a tanító néni az általános iskolában, sem az osztályfőnök a gimnáziumban, de még a professzoraim az egyetemen sem, azt az alapvető tényt, hogy mit jelent az, hogy "közös" és hogyan kell nekem azzal bánnom. Ahogy az én generációm a szelektív hulladékgyűjtésre sem lett nevelve, a társasházi tulajdonosi kötelezettségeimet sem ismertette velem senki. Honna is kellett volna tudnom?

Márpedig ha ebből indulunk ki, akkor tulajdonképpen teljesen abszurd is lenne elvárni a lakosságtól, hogy egyik pillanatról a másikra magáévá tegye és a mindennapjaiban gyakorolja a "közösségi szemléletet", főleg miután oly vehemensen próbálták kiverni a mi generációnkból azt a jelzőt, hogy a "kommunista" (latin: communis (közösen végzett, megosztott), -com (közös) + munia (feladat)). Érdekesmódon most mégis ott tartunk, hogy ma már nem tömegközlekedéssel, hanem közösségi közlekedéssel járunk, nem klub rendezvények, hanem közösségi rendezvények vannak, valamint a közösségi média is jó nagy szerepet kapott az életünkben. Akkor lehet, hogy mégiscsak jó ez a "kommunizmus"? Vagy közös lónak túrós a háta?

A kapitalizmussal elérkezett individualizmus a versenyt helyezte előtérbe a "mindenki egyenrangú" princípiumával szemben és ma senki nem érzi egy társasházi környezetben a szükségét annak, hogy kalákába szerveződve, együtt, közösen fessük ki a lépcsőházat, vagy ültessünk növényeket, mert az "enyém, tied, övé" szavak felülkerekedtek a "mienk, közös, nekünk" szavakon és a hozzájuk tartozó mögöttes tartalmon.

De hogy lehet elérni, hogy a tulajdonosok jobban odafigyeljenek a saját életterükre, lakókörnyezetükre?

Csak személyes jelenléttel. Lehetünk bármilyen modernek, digitalizáltak, gyorsak, hatékonyak, de ha nincs egy személyes kapcsolat a lakókkal, illetve a lakók között, ha nem köszönnek egymásnak a folyosón, ha nem érdeklődnek egymás iránt, hogy mi újság, ha észre sem veszik, hogy új lakó költözött egy emelettel lejjebb, akkor semmi esély arra, hogy ez változzon. De ha a társasházkezelőnek nem az a feladata, hogy közösséget kovácsoljon egy ház lakóiból, akkor ez a feladat kire hárul?

Kell egy motor

Régen volt házmester, gondok néni, akiket minden lakó jól ismert (szeretett vagy sem), de mára már a legtöbb társasház megvált a házmester lakásoktól és ezt a szerepet senki sem tölti be. Nagyon jó lenne, ha nem csak edukációval, hanem egyéb törvényi előírással is elő lehetne írni azt, hogy minden társasházban legyen egy helyben lakó kiemelt személy, aki rálát a napi dolgokra és nem engedni azokat kicsúszni a kezei közül. Ezért szorgalmazom én azt, hogy bár a törvény nem írja elő a számvizsgálóknak, mégis, ha már egy ilyen tisztséget elvállaltak, akkor valószínűleg fontos nekik a ház, amiben élnek, hogy érezzék magukat felelősnek a tekintetben is, hogy hogyan alakítják a közösségi szellemet. Programokkal, közös ünnepségekkel, kerti-party-val, használt ruha csere-berével. A cél nem maga a program, hanem sokkal inkább az azon keresztül létrejött szinergiák, kapcsolódások, személyes benyomások és szimpátiák kialakulása. Ha nem ismerjük egymást ugyanis, és egy házban idegenként élünk egymás mellett, akkor nem tudunk kihez fordulni majd akkor sem, ha baj van.

Osvárt Andrea
A TSZOE.hu elnöke